A Kiss Viktória vezetésével 2002-ben feltárt Zamárdi-Kútvölgyi-dűlő II (M7/S-1) többkorszakos lelőhely 370. objektumában talált teljes hiúzcsontváz (1. kép) koponyájának részletes elemzése után intézetünk munkatársai – Gál Erika, Horváth Friderika és Melis Eszter – Bartosiewicz Lászlóval (Stockholmi Egyetem) együttműködve újabb nyílt hozzáférésű tanulmányt jelentettek meg ennek a ritka régészeti objektumnak a tartalmáról.
1. kép: A méhkas alakú, 370. objektumban talált hiúz- és kutyacsontvázak helyszínrajza és a hiúzcsontváz in situ fényképe
(fotó: Polgár Péter, rajz: Polka Mónika, Peterdi Csaba)
A szerzők ezúttal a hiúzok marmagasság (SH)-becslésére az általuk kidolgozott, statisztikai számításokon alapuló saját módszert mutatják be, amire a Zamárdiban talált jó megtartású, Kr.u. 5–6. századi hím egyed csontvázának méretei, valamint a szakirodalomból és múzeumi gyűjtőmunkájukból származó mai összehasonlító adatok adtak egyedülálló alkalmat. A koponyahossz, a marmagasság, valamint az egyes hosszú csontok legnagyobb hossza közötti összefüggések alapján az összehasonlító anyag valamennyi csontvázának becsült marmagasságát az egyes egyedek hosszúcsont-hosszának függvényében ábrázoltuk (2. kép). Számításaink segítségével a régészeti hiúzmaradványok hosszúcsont-méreteiből becsülhető bármely egyed marmagassága.
2. kép: A mai összehasonlító anyagban szereplő egyes hosszúcsontok legnagyobb hossza és a becsült marmagasság közötti összefüggést ábrázoló pontdiagram.
A nyilak a zamárdi hiúz adatpontjait jelzik (grafikon: Bartosiewicz László)
A módszertani újításon túl erre az elemzésre azért volt szükség, hogy a hiúz és föléje temetett négy kutya nagyságát kellő pontossággal egybevethessük. Az utóbbiakét a korszak előkelő langobard temetkezéseiben talált kutyákéhoz hasonlítottuk. Ebből kiderült, hogy a gödörben feltárt strukturált depozitumban a nagytermetű hiúz fölé a mai vizslákhoz vagy német juhászkutyákhoz hasonló, de nem rendkívül nagy ebeket temettek.
A viszonylag vékony (20-40 cm-es) talajrétegekkel elválasztott hiúz- és kutyatetemekből álló, egyedülálló strukturált depozitum szerepét – a felsorolt régészeti vagy néprajzi párhuzamok ellenére – egyelőre nehéz minden kétséget kizáróan értelmezni. Bár a gödör alján fekvő hiúz és a depozitum tetején talált kutya csontvázából vett minták radiokarbon-keltezése során kapott BP-dátumok között csak kis eltérés van, a kalibrálásból adódó széles hibahatárok nem teszik lehetővé a gödör alsó és felső betöltődésének pontos időrendi meghatározását. Vajon egyetlen vadászbaleset áldozatait temették egy elhagyott gabonásverembe? Vagy valamiféle „hiúzkultusznak” hódolva később áldoztak időközönként kutyákat? Esetleg egyszerű, rendszeresen használt dögkúttal van dolgunk? A Kr.u. 5–6. századra keltezhető település nyugati szélén elhelyezkedő objektum nem mond ellent a rituális és profán megközelítésnek sem.
E szélsőségek között az értelmezések jórészt csak spekuláción alapulnak, további tények híján tudományos alapon bármelyikük bizonyítása lehetetlen. Régészeti szempontból kihívás, hogy a népvándorlás korában az egykori Pannonia lakossága rendkívül összetetté vált, amit az anyagi kultúra és egyes embermaradványok genetikai sokszínűsége egyaránt tükröz. Nincs okunk feltételezni, hogy az állatokhoz fűződő viszony, a hozzájuk kapcsolódó esetleges hiedelmek egyöntetűbbek lettek volna, azok akár faluról-falura eltérhettek. A továbbgondolást segítendő, az újabb adatok előkerüléséig, folyamatábrán (3. kép) összegeztük a sokrétű következtetésekre vonatkozó feltételezéseink rendszerét.
3. kép: A 370. gödörben található leletegyüttes lehetséges értelmezéseinek összefoglalása (grafika: Bartosiewicz László)
