Magyar
tudományos
akadémia
Bölcsészettudományi kutatóközpont
Régészeti Intézet

BL sírkő mellett1941-től dolgozott Alföldi András professzor mellett. A következő évben – miután elvégezte az egyetemet – a professzor tanársegédjeként és egyúttal a Magyar Nemzeti Múzeum díjtalan gyakornokaként is tevékenykedett.

Első ásatását 1939–1942 között Radnóti Aladárral Szőnyben és Porolissumban (Mojgrád, Románia) folytatta. 1944-ben fejezte be tanulmányait, egyetemi doktori disszertációjának témája Brigetio volt. A dolgozat a város római kőemlékanyagát, ezen belül  elsősorban a feliratos anyagot tárgyalta.

A II. világháború az ő életében is jelentős változást hozott. Katonai szolgálatát 1944-ben kezdte meg. Fogságba került és csak 1946-ban térhetett haza Strasbourg francia hadifogolytáborából. Még ebben az évben felvette a munkát a Magyar Nemzeti Múzeumban. Kezdetben a római limes kutatására koncentrált.

1949–1950 között Dunapentelén (Intercisa), majd az adonyi római katonai tábor területén ásatott. 1951-ben kora római tumulusokat tárt fel Pusztaszabolcsnál. A terepi munkához és a publikációhoz meghívására Bónis Éva kolléganője is csatlakozott.

Még ebben az évben kezdte meg ásatásait Fenékpusztán (Valcum), de tovább folytatta a brigetioi feltáró munkát is.

1955-ben szerzett kandidátusi fokozatot a Magyar Tudományos Akadémián. Disszertációjának témája Brigeto történetének összefoglalása volt.

1960–1962 között a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának vezetőjeként dolgozott. 1963-ban Gerevich László meghívta, hogy vegyen részt az MTA Régészeti Kutatócsoportja – 1968-tól MTA Régészeti Intézete, ma MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet – munkájában, a római osztály vezetőjeként.

1964-ben Núbiában, az asszuáni gát megépítésekor víz alá kerülő Abdallah Nirqi városának megelőző ásatását vezette, az egyiptomi magyar együttműködés keretében. 1967-ben részt vett Tuniszban egy másik nemzetközi ásatáson is.

A Régészeti Intézetben 1970-től az osztályok helyett témacsoportokban (teamekben) folyt a tudományos munka. Ettől kezdve vezette Barkóczi László a „Római Birodalom perifériájának kutatása” nevű teamet.

1979-től az MTA Régészeti Intézetének igazgató helyettesének nevezték ki. A felkínált igazgatóságot nem vállalva 1982-ben nyugdíjba vonult. 

Kutató tevékenységét 1976-ban a Munkaérdemrend Ezüst, 1982-ben pedig Arany fokozatával jutalmazták. 1980-ban a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer-érmét, 1990-ben a Tasnády-Marik Klára Alapítvány Pro Arte Vitraria kitüntetését nyerte el. 2007-ben Schönvisner István-díjjal, 2008-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. 2009-ben Komárom városa "Pro Urbe" díjat adományozott a számára.

Tevékenyen részt vállalt a Régészeti Bizottság Római Kori Albizottságának, valamint az MTA Ásatási Bizottságának munkájában. Tagja volt Magyar Múzeum és az Archaeologiai Értesítő szakfolyóiratok szerkesztő bizottságának és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, az Ókortudományi Társaságnak, az Österreische Gesellschaft für Archäologie-nak és Deutsches Archäologisches Institut-nak. A Magyar Régész Szövetség tiszteletbeli tagjának választotta. 

Számtalan magyar és nemzetközi konferencián vett részt és tartott előadást, többek közt Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Romániában, valamint az egykori Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió területén is.

Régészeti érdeklődése rendkívül sokrétű volt. Szakmai munkássága a késő La Tène korszaktól a Kr.u. 6. századig tartó intervallumot ölelte át. Ugyanolyan aprólékos gonddal elemezte a kisebb-nagyobb történeti-régészeti témákat, mint a széleskörű monografikus tudást megkövetelőket. Meghatározó volt számára a Mommsen-féle iskola jeles magyarországi képviselőjének, Alföldi András professzornak a történeti felfogása is. Pályája elején a pannonia limes-kutatásra helyezte a fő hangsúlyt, elsősorban katonatörténeti és epigráfiai témakörrel foglalkozva. Radnóti Aladárral együtt nemcsak a Kr.u. 2. század első felének katonai diplomáival, Pannonia Inferior katonai topográfiájával kapcsolatban jutott fontos eredményre, hanem figyelme kiterjedt Pannonia Superior területének ilyetén vizsgálatára is.

Az epigráfiai kutatásai kapcsán fontos volt a Kr.u. 3–4. századi pannoniai névanyag elemzése.

Szerkesztője és társszerzője volt a kétkötetes Intercisa monográfiának. Ráirányította a kutatás figyelmét Pannonia Drávától északra eső területének Claudius kori szisztematikus elfoglalására. Sikeresen azonosította, dokumentálta és meghatározt az intercisai katonai palánk-tábor szerkezetét, és ugyanígy Vetus Salina esetében is. Hangsúlyozta Intercisa Constantinus kori periódusának fontosságát, amelyet később a többi limes-menti tábor esetén is sikerült megállapítani.

Szerkesztője és társszerzője volt a RIU (Die römischen Inschriften Ungarns) három kötetének.

Nagyon sok tanulmányában foglalkozott a kőemlékekkel, amelyekben a Római Birodalmon belüli keleti–délkeleti kapcsolatok fontosságát is igazolta.

Részben egyedül, részben Salamon Ágnessel közösen sokat foglalkozott az egyes népcsoportok továbbélésével a késő római időszakban, és Pannonia 5. századi helyzetével. Kísérletet tett arra, hogy meghatározza ugyanennek az időszaknak építészeti kronológiáját, valamint bizonyította a továbbélést a provincia belső területein is. 

Egyaránt fontos volt számára az elméleti és terepi munka, így a késő császárkori–kora népvándorlás kori kutatásainál is. Ő tárta fel Fenékpusztán a horreumot és a késő 5. századi–kora 6. századi temetőt. Az utóbbi mind a mai napig kulcsfontosságú a római kort követő időszak története és régészete szempontjából.

Monográfiában foglalta össze Pannonia római kori üveg leleteinek kutatását. Meghatározta a helyi műhelyek, valamint a kereskedelem útján ide került üvegedény típusokat és ezek elterjedését. Fel dolgozta a Szépművészeti Múzeum különböző provinciákból származó római üveganyagát is.

Minden új kutatás iránt érdeklődött, haláláig segítette kollégáit és az őt felkereső egyetemi hallgatókat. Csak elismeréssel lehet szólni mindazokról a jelentős eredményekről, amelyeket Barkóczi László a régészet terén elért, és mély hálával a fáradhatatlan és lelkes igyekezetért, ahogy a szakmát támogatta. Humora is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a nehéz, sokszor kritikus helyzetekben pozitív szemléletet tudott közvetíteni felénk.

Legnagyobb fájdalmunkra már nem érte meg a 98. születésnapját. 2017. március 26-án csendben eltávozott. Az utolsó pillanatig megőrizte eleven, sokrétű érdeklődését, korát meghazudtoló fiatalos gondolkodását. Barkóczi László a magyar és nemzetközi régészet nagy vesztesége, de ugyanakkor olyan kollégánkra és barátunkra is emlékezünk, aki soha nem ártott másoknak, de önzetlenül segített mindenkinek. Embersége is példa lehet a következő generációk számára! 

Nyugodjék békében, és nem csak puszta szó, hogy emléke velünk él!

Solti Judit – Vaday Andrea

 

Barkóczi László tudományos tevékenységének bibliográfiája

 

© 2015 | Magyar Tudományos Akadémia