Egy 5. századi közösség élettörténete a Dunántúlon — Új bioarcheológiai eredmények a PLoS ONE folyóiratban

A napokban jelent meg az elmúlt évek egyik legizgalmasabb hazai bioarcheológiai kutatásának eredményeit bemutató tanulmány a PLoS ONE című folyóiratban. A kutatócsoport egy, az 5. századi Dunántúlon élt közösség élettörténetét vizsgálta komplex régészeti, fizikai antropológiai és izotópkémiai módszerekkel. A Vida Tivadar és Corina Knipper által vezetett NKFI/OTKA–DFG magyar–német nemzetközi projekt munkájában a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézete is részt vett.

A vizsgálatok kiindulópontjául a Tolna megyei Mözs határában található népvándorlás kori temető szolgált, melynek feltárására az 1960-as években Salamon Ágnes, majd 1995–96-ban Ódor János Gábor vezetésével került sor. A közel százsíros temető a hun kori és hun kor utáni Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb lelőhelye. Bizonyos jelenségek, így a padmalyos és padkás sírok, a római téglasírok, valamint a temetkezések mintegy felében megfigyelhető mesterséges koponyatorzítás szokásának megjelenése alapján a régészeti kutatás már korábban is eltérő kulturális hátterű csoportok együttélését feltételezte itt. Mindeddig a temetkezések részletes, komplex elemzésére nem került sor.
A most publikált kutatási eredmények alapján a temető „alapítói”, bár nem helyi születésűek voltak, feltehetően a közeli környékről származó, pannoniai, késő római tradíciókat (téglasírok) őrző közösségekhez köthetőek. Ehhez az első csoporthoz nagyjából egy–két évtizeddel később egy, mind a stronciumizotóp-arány értékek, mind a kulturális háttér alapján „idegen” – de valószínűleg már korábban is együtt mozgó – nagyobb csoport csatlakozott. Ez a csoport hozta magával a fülkesírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás szokását. A következő generációban, az „alapító” és az „idegen” csoportok együttélése során, a koponyatorzítás szokását az egész közösség átvette. Ezt támasztja alá az is, hogy a helyi stroncium izotóp értéket mutató gyerekek koponyáján már minden esetben megfigyelhetők voltak a torzítás nyomai. Az elemzések alapján, a szén és a nitrogén izotópok vizsgálatával a nemek és a korcsoportok között további táplálkozásbeli különbségek is megállapíthatóak voltak.
A kutatás során megismert adatok nyomán egy olyan közösség képe rajzolódik ki, amely eltérő hátterű csoportok és személyek integrálására volt képes. A mözsi temető sírjai által megismert közösségben egy kulturálisan és feltehetően szociálisan is idegen elemeket hordozó csoport vált dominánssá, mely ugyanakkor temetkezési szokásaiban továbbra is merített a helyi, késő római hagyományokból.

A kutatást az ELTE BTK Régészettudományi Intézet (Vida Tivadar, Koncz István, Rácz Zsófia), a Wosinsky Mór Múzeum (Ódor János Gábor), és a mannheimi Curt Engelhorn Zentrum für Archäometrie (Corina Knipper, Sandra Kraus Robin van Gyseghem, Ronny Friedrich) munkatársai végezték. Intézetünkből Mende Balázs Gusztáv vett részt a mözsi temető bioarcheológiai interpretálásában.

A temető teljes vizsgálata ugyanakkor még nem fejeződött be. A 2020. május elején induló Histogenes ERC-SYG projekt keretén belül a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumának munkatársai a temető archeogenetikai analízisével folytatják a munkát. Ezek az adatok várhatóan újabb izgalmas eredményekkel finomítják és strukturálják a népvándorláskor ezen jellegzetes korszakából származó temetkezések történeti-régészeti interpretációját.

Megtestesült bronzkor – a Lendület Mobilitás Kutatócsoport új sorozata

A Lendület Mobilitás Kutatócsoport munkájának középpontjában a bronzkori ember áll. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont más Lendület kutatócsoportjaihoz hasonlóan férfiakról és nőkről, a kutatott időszak társadalmáról igyekeznek minél több információt feltárni. Nemrégiben a Nők Lapjában és a Mindennapok története című blogon is olvashattuk például Fónagy Zoltán történész írását „Özvegysors a 19. században” címmel. A Lendület Családtörténeti Kutatócsoport munkatársa kétszáz évvel ezelőtti mostoha- vagy mozaikcsaládokról, árvákról, mostohákról és özvegyekről tudósít korabeli feljegyzések és dokumentumok alapján.

A „Megtestesült bronzkor” című új sorozatban havonta egy-egy bronzkori ember élettörténetét ismerhetjük meg. A sorozat bevezetője Kiss Viktória kutatócsoport-vezető tollából már elérhető a kutatócsoport honlapján.

Megjelent a GEPIDA konferencia kötete

Collapse – Reorganization – Continuity. Gepids after the Fall of the Hun Empire. Proceedings of the International Conference at Eötvös Loránd University, Budapest, 14th–15th December 2015. Ed. by Tivadar Vida – Dieter Quast – Zsófia Rácz – István Koncz. Budapest 2019.

Kollaps – Neuordung – Kontinuität. Gepiden nach dem Untergang des Hunnenreiches. Tagungsakten der Internationalen Konferenz an der Eötvös Loránd Universität, Budapest, 14. – 15. Dezember 2015. Hrsg. von Tivadar Vida – Dieter Quast – Zsófia Rácz – István Koncz. Budapest 2019.

A kötet a 2015. decemberében az ELTE BTK Régészettudományi Intézetében megrendezett, a Tisza-vidék, Erdély és a Szerémség 5–6. századi történetével foglalkozó konferencia előadásait adja közre. Ez az első olyan önálló konferencia kiadvány, amely a gepida királyság történetét, régészetét, onomasztikáját, éremverését, mesterségeit és településeit tárgyalja. A tanulmányok jól tükrözik azt a lendületet, amely az utóbbi évek kiemelkedő régészeti felfedezéseinek köszönhetően jellemzi a korszak kutatását. Az egyes témák között fontos szerepet kap a hun és gepida kori temetkezések és települések, valamint a társadalom és kultúra változásainak vizsgálata. A tanulmányok mélyebb betekintést adnak egy-egy régió 4–6. századi, a késő római kortól a kora középkorig ívelő népi és kulturális átalakulásába.

A konferenciakötetben nagy terjedelmű összefoglaló tanulmányokat olvashatunk többek között a gepida királyság történeti és régészeti kutatásának aktuális helyzetéről. Részletes elemzést kapunk az erdélyi nagy sírszámú temetők kialakulásáról, Románia északnyugati részének korabeli viszonyairól, a szerbiai gepida kutatás állapotáról, az Alföld gepida kori falvairól, illetve a Kárpát-medence északkeleti szegletének hun kori fejlődéséről.

A nagyobb lélegzetvételű összefoglalásokat esettanulmányok egészítik ki egy-egy újabb felfedezés – sírlelet vagy település – közreadásával, és olvashatunk az 5–6. századi bizánci pénzek Kárpát-medencei megjelenéséről, a koponyatorzítás szokásáról, továbbá a Tisza-vidéki gepida továbbélés kérdéséről is az avar uralom időszakában. A Kárpát-medence kapcsolatrendszerének tanulmányozása megvilágítja a korabeli európai, ezen belül a langobard és a bizánci kultúrával fennálló viszonyt és a gepida kori hitvilág egyes jelenségeit.

A konferenciát és a konferenciakötet megjelenését az ELTE, az ELKH BTK Régészeti Intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Könyv- és Folyóirat Támogatási Bizottsága, a Leibniz-Forschungsinstitut für Archäologie, Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz, valamint a GEPIDA kerékpárt készítő Olimpia Kerékpárgyártó Kft. támogatta.

Erdélyi István (1931–2020)

Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy Erdélyi István, az MTA doktora, Intézetünk nyugalmazott tudományos tanácsadója, egykor tudományos titkára, osztályvezetője 2020. április 7-én, életének 88. évében elhunyt.

Erdélyi István az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1955-ben fejezte be tanulmányait, majd a Leningrádi Állami Egyetem Régészeti Tanszékén három évig M. I. Artamanov aspiránsa volt. A Kárpát-medence és az eurázsiai sztyeppe régészetének és történetének elkötelezett kutatója volt, különös tekintettel a hunok, avarok és magyarok keleti kapcsolataira. Az MTA megalakuló Régészeti Kutatócsoportjának, majd Intézetének 1959-1992 között volt munkatársa. Nevéhez több kora középkori ásatás, ill. feldolgozás fűződik (Jánoshida, Környe, Fenékpuszta, Pilismarót, Gergelyiugornya), és számos tanulmányt, ismertetést jelentetett meg népvándorlás és honfoglalás kori témákban. 1981–1983 között Moszkvában, a Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében Keldis-ösztöndíjasként volt vendégkutató. Akadémiai doktori értekezése (Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Bp. 1982, Akadémiai Kiadó) szovjetunióbeli tanulmányútjainak a gyümölcse volt. 1961–1990 között 12 régészeti expedíciót vezetett Mongóliába (Archaeological expeditions in Mongolia, Bp. 2000, Mundus Kiadó), és ő volt a Majackoje (Oroszország) szovjet-magyar-bolgár közös régészeti expedíció magyar társvezetője is. Nyugdíjas éveiben változatlanul a magyar őstörténettel és az őstörténet-kutatás történetével foglalkozott. Ekkor kapcsolódott be az egyetemi oktatásba, 1991–1994 között a Miskolci Egyetem Régészeti Tanszékén volt tanszékvezető, 1993–1998 között pedig a Károli Gáspár Református Egyetemen a Történeti Intézet vezetője. Az elmúlt években visszavonultan is kitartóan folytatta tudományos munkáját, sorra jelentek meg cikkei, könyvei.

Nyugodjék békében!